Ideges vagyok, kétségbeesett, és talán még dühös is. Kínomban már random blogokat osztok fennhangon, teljesen alaptalanul, a plüss patkányommal társalgok, rágom a szám, őszínteségi rohamokkal küszködök, a hátam megfájdult, álmos vagyok, ég az arcom, és úgy most igazán szívesen meglátogatnék egy pszichodokit.
Istenem, kedves kamaszkor, annyira szeretlek!
Hogybaszódnálmeghelyben.
Tudom, hogy az ember hozzáállása rohadt sokat számít, de a fenébe is, nem minden múlik rajtam! Akárhogy is szeretnék valamit, nem sikerül, ha egyes környezeti tényezők nem fogják a pártomat. Vagy egyes emberek. Pontosabban a drága, utánozhatalan párocskám. Kissé nagyonnagyondenagyon elegem van abból, hogy mostanában minden telefonbeszélgetésünk előtt, közben, után bekönnyezek, miközben ő a vonal másik oldalán halál jól érzi magát.
Velem van a baj? Nem, nem jött meg, és bár egészen hitelesen alakítom mostanában a hisztis picsát, alapjáraton nem vagyok ilyen. Azt elismerem, hogy érzékeny természetem van, személy szerint már meg is barátkoztam a ténnyel, de könyörgöm, nem hiszem, hogy ez természetes. Cseszettül hiányzik, nagyon. Erre, mi van?
Valószínűleg megint ejtve lettem.
És akkor meglesz... a harmadik hete... vagy már a negyedik annak, hogy nem látom. És ez nem borítana ki ennyire, ha tudnám, hogy őt is bántja ez az egész, vagy legalább PRÓBÁL ellene tenni. Hogy fontos vagyok neki. Nem jó dolog, ha másokkal összehasonlítom a helyzetem, de más párok ezt simán megoldják! Suli után találkoznak, átrenezik a programjukat, hogy a kedvesük beférjen a menetrendjükbe, egy barátnőm fiúja meg képes három órát vonatozni, csak hogy láthassa őt.
Megmondtam neki, hogy ez nem normális.  Legalábbis nekem nem. Megpróbál belerakni a programjába, de az eddigi tapasztalataim alapján nem lesz az akciója sikeres. Úgytűnik, neki nem igénye, hogy ilyen gyakran lásson. Vagy bele se gondol. Vagy tényleg nem vagyok neki annyira fontos.
Hajajajj. Félek.
Pedig annyira jó vele beszélgetni. És szeretem. Na, épp ezért félek. Rázósak ezek a szívügyek, mit ne mondjak.