Oké, azt hiszem - bár nem akarom elkiabálni - vége a sikertelen szériámnak. És igazam volt, tényleg szinte csak az volt a baja a lelkivilágomnak, hogy nem láthattam Őt. Nos, ezt tegnap bepótoltuk.
Pénteken osztálykiránduláson voltunk Gödöllőn. Minden fasza, csak egy órával aludtam el, de csodálatos képességeimnek köszönhetően még pont elértem a Keletiig. Megtaláltam az osztályunkat, barátnőmmel gyorsan visítoztunk egy sort (lányos dolog), majd felzúztunk a vonatra. Fél óra alatt odaértünk, gyalogoltunk, röhögtünk, megnéztük a kastélyt, minden szép és jó volt, aztán abban az egy órás szünetben, amíg az osztály egyik fele elment franctudja hova a tanárokkal, mi kint vandálkodtunk, és sikerült annyit nevetnem, hogy atyaég, mindenkit elüldöztem a környezetemből, de nem gáz.
Háromra értem haza, fél öt körülre meg Ő is befutott a busszal. Nem mondom, hogy az első pillanattól kezdve minden hupirózsaszín és csodálatos volt, de szerencsére a végére minden nagyon jó irányba terelődött.
Kint már sötétedett, az ablakot tárva nyitva hagytuk, hogy engedje be a friss, kora esti levegőt. A haját kiengedte, én meg nagy bociszemekkel azért könyörögtem, hogy nehogy le merje vágatni. Feküdtünk az ágyamon, és igen, tényleg nagyon kellemes volt minden.
Szóval a belsőm rendben van.
Most pedig gyorsan rendbe szedem magam, mert egy barátommal találkozom a városban. Végre sikerült a drágával lefixálnom egy időpontot, ami nem kis teljesítmény, és még azért se fogom leharapni a fejét, mert képes volt tízkor felébreszteni, szóval már csak ezért is tapsot nekem :D