És most egy perc néma csenddel adjunk hálát az égnek, hogy négy nap szabadnappal ajándékozott meg minket vala, amit, a mostani torokfájós, hörgős állapotomban rögtön rávágom, hogy VÉGIGALSZOM, ami persze nem fog összejönni, mert a végére a fürdéshiánytól olyan mocskos tróger szagom lesz, hogy hányni fogok, vagy végül az ágy, esetleg jóanyám fog kivetni a párnák közül, de hát, álmodozni szabad. Az imának vége, sodorjátok Bibliába a cigiteket, ámen.
Egész héten olyan voltam, mintha valaki tarkónbaszott volna. Az agyam annyira tompa jelen pillanatban is, nem érzékelem rendesen a dolgokat, reggel a torkom még a forró, életmentő koffein után is fájdogált, szóval áú, jelentem, lebetegedtem, kivonulok a csatamezőről, valaki tartsa helyettem a frontot. Az egész szakon érte el a csúcspontját, amikor is a műterem dohos légköre letelepedett az amúgy is kómás fizikai és mentális állapotomra, ergo azt hittem, ott elájulok, stílusosan az agyag felett, mert hát, ki ne szeretné ott lelni halálát? Kac-kac, de már benyomtam szépen, nagylányhoz méltó eleganciával egy Algopyrint, úgy hogy élek. Ennyit az egészségi állapotomról, amíg a skizofrénia első tünetei nem jelennek meg, nyugodtan hajtom fejem párnára.
Ma délután pedig kielégítettem szociális szükségleteimet. Az ünnepség után páran elmentünk az évfolyamból egy közelben lévő kocsmába. Leültünk kintre, társaságunk egyetlen úrfija bement inni hozni, én meg körülnéztem. Mellettünk, jobbra, egy középkorú férfi ült, erősen illuminált állapotban, mellette három üres és egy teli söröskorsó. Biztos szerelmi bánat, a lova elhagyta, az anyja kicsapta otthonról, lapozzunk. Mögöttünk egy fiatalabb fiú, lábát egy széken támasztva, dohányt szívva, regényt olvasva, mellette egyetlen sörösüveg. Az úrfink visszajött.
Miután itt végeztünk, még két hímneművel kiegészülve átvágtattunk egy zöld terepre, ahol voltak padok, ahova le tudtunk ülni. Beszélgettünk, teljesen ártalmatlan témákról, felismerték a John Lennonos pólómat (ennek szerintem alap dolgoknak kéne lennie, de hát, komolyan ritkaságnak számít, ha valaki ismeri Őt), szóval minden fantasztikusan mesébe illő.
Innen hamarosan elszambáztam az Örsre, metróval, ami nálam hatalmas tapssal és virágkoszorúval díjazandó, mivel alapjáraton félek a metrótól, de megoldottam, jippíjá. Barátnőmmel ettünk, beszélgettünk, majd a sötétben, a kolesza előtt csövültünk.
Fél nyolc körül értem haza. És még mindig érzem a cigifüstöt az ujjaimon. Áhj. Nem kellemes.
Amúgy, csak, hogy dicsekedjek, nekem lett a legjobb az órai munkám rajzon, ami az egómat fényévekkel növelte. Ez a környezetemre nézve nem kedvező, de én roppant mód örülök neki, úgyhogy áh, élvezem ezt a kis sikerélményt. :D