Itt áll görcsben a hasam, hogy vajon hívni fog-e ma, vagy nem.
Rég közöltem már elvakult, kétségbeesett szerelmi bejegyzést, ezt most pótolnám.
Szombaton találkoztunk. Vasárnap nem beszéltünk. Ez nem lepett meg, találkozó után egy nappal sose jelentkezik egyikünk se - nem tudom, mennyire normális ez (a normális relatív, ejjtelány), de megszoktuk, nincs vele gáz. Hétfőn se hívott. Kedden már érdeklődött szerény személyem felől - de akkor sikerült tárcsáznia, amikor fürödtem, és mikor elértem arra a pontra, hogy vissza is hívjam, már aludt - ergo nem ez volt a legszenvedélyesebb beszélgetésünk. Tegnap se hallottam felőle. Most meg kíváncsi vagyok, hív-e.
És az egészben az a legszomorúbb, hogy nem akarom, hogy hívjon. Ne beszéljünk, hogy utána felróhassak neki valamit. Hogy nyugodtan játszhassam a mártírt.
Borzalmas ember vagyok.
Egy ideje csak nyüglődöm - nem tudom, hogy szerelmes vagyok-e (mekkora problémák,te atyaúristen). Nem érzem azt a kis kibaszott bizsergést a hasamban, ha megcsókol, nem adnám neki az életem, a jövőm, és amúgy is (fogalmazásból ötös). Viszont ha belegondolok, mi lenne, ha szakítanánk - beleborzongok, mennyire nem akarom. December elsején leszünk félévesek. FÉL ÉV. HAT HÓNAP. Az első barátom. Kapcsolatom. Csókom. Kötődöm hozzá, mint állat. Szeretem is, mint ember. Olyan szinten hozzámnőtt már. Ő a biztos pont, az ész, aki visszarángat és a földön tart. Megszoktam, hogy velem van, pedig abszolúte nem kéne természetesnek vennem (pedig pont azt teszed, te nyomorult).
Nagyszerű emberről van szó. Anyám is mondja, mennyire jó srác, tartsam meg. De fer ez így egyáltalán? Csak azért tartsam magam mellett, mint egy ölebet, hogy tudjak valakivel hétvégente smárolgatni? (nem csókolózunk kutyával, fújmár).Egy kapcsolatban egyáltalán muszáj szerelmesnek lenni? Vagy csak a hozzáállásomon változtatni, nem állandóan nyavajogni? De nem probléma az alapból már, hogy egyáltalán felvetődött bennem ez a kérdés?
Picsába már. Csak szép, nőiesen.