Augusztus huszönötödike óta mintha más színben látnám a világot. Mások a színek, a felfogások, amit csak tovább erősít a sör általi enyhe kábulat emléke, Erdély erdői, az ottani éjszakai hideg, a sulim szakadt, művészi kinézete, a cigifüst, az a sok érdekes ember, aki odajár, és az, hogy eddig az összes, akivel eddig szót váltottam, tényleg kedves és érdeklődő volt, ami meglepett, és ezen élméynek miatt még jobban szeretek oda bejárni. Csak ne kéne olyan rohadt korán kelni, és ne lenne szerdánként 10 órám. A többi napon meg nyolc. Év végére bele fogok dögleni, az biztos.

Az élet szép, csak te, Világ, vagy beteg,
megfertőzte valami az embereket,
szomorú, de fél az, aki szeret,
zokog a bohóc, a macska kihányta az egeret.

Lelkileg viszont jelenleg eléggé ki vagyok ütve, és erre hivatkozva nem megyek sehova, mert egyszerűen nincs hozzá most ingerenciám. Három hónapja és tizenöt napja vagyunk együtt pontosan, de az egész olyan érzés nekem, mintha csak egy haverom lenne, ami több, mint kiábrándító. Nem arról van szó, hogy szeretném, ha verseket szavalna nekem, kicsi kis prüntyömnek vagy mi az anyámnak szólítson, csak egy kis biztatást, hogy mondjuk, őt is érdekli ez az egész. Mondja, hogy szeret, de nekem ez nem jelent semmit, amíg nem is tesz valamit, ami ezt igazolja. És amint egyre jobban úgy tűnik, hogy ennek az egésznek vége, annál inkább erősödik bennem a tudat, hogy én nem akarom, hogy ilyen hamar befejeződjön. A kesergés periódusát próbálom lezárni, és inkább a megoldásra koncentrálni, akármi legyen is az.
És igen, ez az egész tökéletesen értelmetlen, nyálas és kesze-kusza lett, de istenem, most nem tudok racionálisan gondolkozni, kövezzen meg mindenki, rám fér, ámen.

Újra olvasva a második részt olyan, mintha egy szenvedő tinipicsa írta volna. Tényleg az vagyok, szóval na, majd összeszedem magam, és akkor már tényleg valami értelmessel jövök, mert már engem is zavar ez a sok üres locsogás, becsszó...