Az egyik legidegölőbb probléma az, amikor a fejedben nagyon jó rajzötletek vannak - de még nincs elegendő tudásod ahhoz, hogy ezeket véghez is vidd.
A Szószerint meg a jelenlegi kedvenc számom. Csak úgy.
Megjegyezni: szakóra előtt SOHA ne fesd ki a körmöd. Gipszet öntöttünk, fűrészeltünk, kapartunk, és az órák végére már vagy 6 körmömről teljesen lejött. Vagy én vagyok béna, vagy a lakk életképtelen. Kenhettem újra.
A holland cappuccino továbbra is életmentő.
A kóla is.
A cigi összehozza az embereket. Továbbra se próbáltam ki, Miatta. A vietnámi lány mellettem sodorta. Válság van, spórolni kell, túléli.
A ti amo azt jelenti olaszul, hogy szeretlek. A promissa fermata meg a következő megállót jelenti.
Továbbra is olyan labilis a lelkivilágom, hogy bármelyik pillanatban eltudnám magam bőgni, közben a problémáim olyan szinte jelentéktelenek, hogy én érzem magam szánalmasnak, hogy ezek miatt egyáltalán rossz kedvem lehet. Menthetetlenül gáz vagyok.
A Férfiakt végén pedig újra mély depresszióba süllyedtem. Zsolti, de utolsó kurafi, ne tedd ezt velem...

Augusztus huszönötödike óta mintha más színben látnám a világot. Mások a színek, a felfogások, amit csak tovább erősít a sör általi enyhe kábulat emléke, Erdély erdői, az ottani éjszakai hideg, a sulim szakadt, művészi kinézete, a cigifüst, az a sok érdekes ember, aki odajár, és az, hogy eddig az összes, akivel eddig szót váltottam, tényleg kedves és érdeklődő volt, ami meglepett, és ezen élméynek miatt még jobban szeretek oda bejárni. Csak ne kéne olyan rohadt korán kelni, és ne lenne szerdánként 10 órám. A többi napon meg nyolc. Év végére bele fogok dögleni, az biztos.

Az élet szép, csak te, Világ, vagy beteg,
megfertőzte valami az embereket,
szomorú, de fél az, aki szeret,
zokog a bohóc, a macska kihányta az egeret.

Lelkileg viszont jelenleg eléggé ki vagyok ütve, és erre hivatkozva nem megyek sehova, mert egyszerűen nincs hozzá most ingerenciám. Három hónapja és tizenöt napja vagyunk együtt pontosan, de az egész olyan érzés nekem, mintha csak egy haverom lenne, ami több, mint kiábrándító. Nem arról van szó, hogy szeretném, ha verseket szavalna nekem, kicsi kis prüntyömnek vagy mi az anyámnak szólítson, csak egy kis biztatást, hogy mondjuk, őt is érdekli ez az egész. Mondja, hogy szeret, de nekem ez nem jelent semmit, amíg nem is tesz valamit, ami ezt igazolja. És amint egyre jobban úgy tűnik, hogy ennek az egésznek vége, annál inkább erősödik bennem a tudat, hogy én nem akarom, hogy ilyen hamar befejeződjön. A kesergés periódusát próbálom lezárni, és inkább a megoldásra koncentrálni, akármi legyen is az.
És igen, ez az egész tökéletesen értelmetlen, nyálas és kesze-kusza lett, de istenem, most nem tudok racionálisan gondolkozni, kövezzen meg mindenki, rám fér, ámen.

Újra olvasva a második részt olyan, mintha egy szenvedő tinipicsa írta volna. Tényleg az vagyok, szóval na, majd összeszedem magam, és akkor már tényleg valami értelmessel jövök, mert már engem is zavar ez a sok üres locsogás, becsszó...

Tehetség: reggel nyolckor, a rajzterem előtt, teljesen kábán, életmentő koffeines löttyel leönteni a pár napja szépen, újságpapírral bekötött rajzmappát. Megint. Komolyan, ahányszor papírpohár van a kezemben, MINDEN EGYES KICSESZETT ALKALOMMAL szép kis barna pacát varázsolok az ÉS magazin irodalmi cikkeire. Ez szánalmas.
A rajztanárnőnk jótékonyan késett egy órát (a négyből), de ez minket, lelkes ifjoncokat nem állított meg abban, hogy elkezdjünk, majd több, mint 180 percig pingáljunk grafittal két hokedlit. Amik egymáson voltak. Ráadásul az egyik felfordítva. Fuck.
Első lépésben próbáltam egy egyenest húzni. Nem ment. Kiradíroztam. Na, nem gáz, újra. Csak nem leheet nehéz, egy kisnyomicsíra egyenes vonal csak nem fog ki rajtam?! Nem, pfuj, ugyanmár, chh. A végén láttam csak meg, hogy annak az alul lévő szerencsétlen széknek mind a négy lába görbe, szóval a valóságban nem nagyon állna meg, hanem eldőlne mint a részeg taxisofőr, de hát a tehetség nem mindig mutatkozik meg elsőre. És mégiscsak kifogott rajtam egy vonal.
És ez még semmi ahhoz képest, hogy megcsókoltam egy szobrot, ami a vártnál keményebb volt, ezért majdnem letört a fogam. De psszt, normálisak vagyunk.