Van egy barátnőm. Azaz, inkább csak ex-barátnő. Ha el akarjuk képzelni, vizualizálnunk kell a 21. század tökéletes tinipicsalány ideálját: x-faktor fan, minden új zenei nyálszarság mentetlen híve (úgy egy hónapig), és annyira ostoba, hogy az előbbi beszélgetésünk láttán jópár agysejtem kezdett hisztérikus röhögőgörcsbe, amivel párhuzamosan a kezeim már remegtek az idegességtől.
Nem sajnálom le. Nem szokásom ok nélkül degradálni embereket. Egyszerűen kihúzta azt a kibaszott gyufát.
Elkövettem egy hibát a mai beszélgetésünk során, ami, azt hiszem, örökre megpecsételte a kapcsolatunkat.
Használtam a dekoncentrált szót.
Erre mit ír a csillagvirágszál? Hogy poén, hogy 15 éves létemre ilyen szót használtam, persze ezt egy csomó haszontalan smileyel tarkítva, mintha valami eget rengetően vicces dolgot mondott volna.
Válaszoltam, mire közölte, ne rinyáljak már (wtf?), meg hogy a tinédzserek csak azért használnak ilyen szavakat, hogy egyediek legyenek amiért a felnőtteket majmolják, meg hogy 100ból ha 1 tényleg intelligens, a többi csak az előző ok miatt használja.
És miután ezt kifejtette, persze a saját kis stílusában, gyorsan, mielőtt válaszolni tudhattam volna, ment Született Feleségeket nézni.

Rendben. Feladom. Ehhez én kevés vagyok.

Köszönöm, hogy egészséges vagyok.
Köszönöm, hogy szerető családom van.
Köszönöm, hogy vannak barátaim.
Köszönöm, hogy normális körülmények között tudok felnőni.
Köszönöm, hogy tudom, mit akarok.

Olvasom a kortársaim blogjait, szerte az internet színes dilizáhában, és időnként elborzadok azon, amit látok. Annyi idióta, elkényeztetett tinipicsát látok, hogy kedvem lenne kiugrani a Dunába - a hülyeség kóros, gyógíthatatlan és mérhetetlenül idegölő. Komolyan nem értem, hogy képes az ember leánya alpári tahó stílusban, hattyúk halálát játszva szidni a szüleit, akiknek a legnagyobb bűnük, hogy nem engedik kis, tapasztalatan gyermeküket az éjszakába bulizni. Ezen az ifú felháborodik, és máris kezdi önsájnáltatva szidni azokat, akik ruháztatják, etetik, szeretik, vigyáznak rá, és valamiért nem dugták be az első félreeső nevelőotthonba születése után. Ez a szint, most komolyan?
Pofám leszakad.

Pontosabban két eldeformált, kidolgozatlan medve. Néha komolyan elgondolkozom, hogyan vettek fel engem rajzsuliba :'D
Meg még firkantottam két Billie Joet, meg egy teljesen random cigiző fiút. A két Billie borzalmas, de a srác egész tűrhető. De végül is, akkor lennének bajok, ha teljesen meg lennék elégedve a rajzaimmal - így van hova fejlődni (mindig van hova fejlődni, te skizofrén állat).
Szép jó éjszakát.

Olyan rohadt sok dolog van, ami miatt kiakadhatnék. Annyi dolgot tudnék ezredszerre is átrágni, haragudni emberekre, hogy az egyszerűen borzalmas, de eljutottam arra a pontra, hogy ezeket a dolgokat gondolkozás nélkül leszarom. Buddhista leszek, új életcélom, hogy eljussak a Nirvanába (szóvicc, haha), és tényleg, véglegesen függetlenítem magam a többi ember életétől. Nem lehetek attól boldog, és miért is akarnám a hangyafingnyi életemet átidegeskedni?
Hiszen a Queen is megmondta; easy come, easy go, little high, little low, any way the wind blows, doesn't really matter to me....

Amúgy, akarok majd értelmesebb bejegyzéseket is írni. Talán még ma. Most megyek rajzolni meg érmecskéket faragni, mert az jó.

Itt áll görcsben a hasam, hogy vajon hívni fog-e ma, vagy nem.
Rég közöltem már elvakult, kétségbeesett szerelmi bejegyzést, ezt most pótolnám.
Szombaton találkoztunk. Vasárnap nem beszéltünk. Ez nem lepett meg, találkozó után egy nappal sose jelentkezik egyikünk se - nem tudom, mennyire normális ez (a normális relatív, ejjtelány), de megszoktuk, nincs vele gáz. Hétfőn se hívott. Kedden már érdeklődött szerény személyem felől - de akkor sikerült tárcsáznia, amikor fürödtem, és mikor elértem arra a pontra, hogy vissza is hívjam, már aludt - ergo nem ez volt a legszenvedélyesebb beszélgetésünk. Tegnap se hallottam felőle. Most meg kíváncsi vagyok, hív-e.
És az egészben az a legszomorúbb, hogy nem akarom, hogy hívjon. Ne beszéljünk, hogy utána felróhassak neki valamit. Hogy nyugodtan játszhassam a mártírt.
Borzalmas ember vagyok.
Egy ideje csak nyüglődöm - nem tudom, hogy szerelmes vagyok-e (mekkora problémák,te atyaúristen). Nem érzem azt a kis kibaszott bizsergést a hasamban, ha megcsókol, nem adnám neki az életem, a jövőm, és amúgy is (fogalmazásból ötös). Viszont ha belegondolok, mi lenne, ha szakítanánk - beleborzongok, mennyire nem akarom. December elsején leszünk félévesek. FÉL ÉV. HAT HÓNAP. Az első barátom. Kapcsolatom. Csókom. Kötődöm hozzá, mint állat. Szeretem is, mint ember. Olyan szinten hozzámnőtt már. Ő a biztos pont, az ész, aki visszarángat és a földön tart. Megszoktam, hogy velem van, pedig abszolúte nem kéne természetesnek vennem (pedig pont azt teszed, te nyomorult).
Nagyszerű emberről van szó. Anyám is mondja, mennyire jó srác, tartsam meg. De fer ez így egyáltalán? Csak azért tartsam magam mellett, mint egy ölebet, hogy tudjak valakivel hétvégente smárolgatni? (nem csókolózunk kutyával, fújmár).Egy kapcsolatban egyáltalán muszáj szerelmesnek lenni? Vagy csak a hozzáállásomon változtatni, nem állandóan nyavajogni? De nem probléma az alapból már, hogy egyáltalán felvetődött bennem ez a kérdés?
Picsába már. Csak szép, nőiesen.