Már napok óta írni szeretnék valamit, bármit, mert dolgok történnek, gondolataim is vannak szépszámmal, de nem megy. Egyáltalán. Megynyitom az oldalt, belépek, aztán annyi. Elkezdek közben filmezni, zenét hallgatni, az ötlet nem jön, szóval annyiban marad a dolog.
Már rendesen beálltak az óráim - heti háromszor van tíz, kétszer meg nyolc. Szakon még mindig nem tudom összerakni azt a kibaszott gipszkockát, ráadásul gipsz is ment a körmöm alá, ami fáj is, és istennek se tudom kiimátkozni. Álmos vagyok, pedig ma már aludni is tudtam, de mégis, és hajj, hétfőn kiiszom az összes kávét az autómatából. A kedvem jó, az almabor finom, éjszaka jó sétálni, egy fél óra múlva találkozom szívszerelmmel, szóval minden fantasztikusan hullajó, de annyira kómás vagyok, hogy le tudnák fejelni egy kőoszlopot. És pont.

Átestem a holtponton. Pár órával ezelőtt még egy helyben el tudtam volna aludni - most meg, pár kósza ásítástól eltekintve, tökéletesen éber vagyok.
Holnap még rajzolnom kell szakra két, a paleolitikum korában készült szobrot vagy kisplasztikát. Rajzra már megcsináltam a tájképet, művtörire meg nem kell tanulni, szóval holnap punnyadhatok nyugodtan.
Amúgy, tudtátok, hogy az Ikeában lehet már külön néger, fehér és kínai babát is kapni? Meg ilyen nagyon aranyos kis plüss patkányt? Meg hogy tökéletesen el lehet játszani azt a jelenetet, ami az 500 nap nyárban is volt? Igaz, hogy nem? Na, már megérte ezt elolvasni. 
Amikor meg mentünk a barátnőmmel megvenni a patkányokat, ő feketét, én barnát, az előttünk álló, középkorú pasi hozzánk szólt.
- És tudjátok, hogy melyik a fiú, melyik a lány?
- Hát, őőőő....
- Csak figyeljetek éjszaka a hangokra, majd megszületnek a tejeskávé színű kicsinyeik...
Az eladónő meg konkrétan kiröhögött minket. Biztos fájdalmában, mert neki nincsen ilyen nemzőképes plüssállata.
Szépjóéjszakát.

Oké, azt hiszem - bár nem akarom elkiabálni - vége a sikertelen szériámnak. És igazam volt, tényleg szinte csak az volt a baja a lelkivilágomnak, hogy nem láthattam Őt. Nos, ezt tegnap bepótoltuk.
Pénteken osztálykiránduláson voltunk Gödöllőn. Minden fasza, csak egy órával aludtam el, de csodálatos képességeimnek köszönhetően még pont elértem a Keletiig. Megtaláltam az osztályunkat, barátnőmmel gyorsan visítoztunk egy sort (lányos dolog), majd felzúztunk a vonatra. Fél óra alatt odaértünk, gyalogoltunk, röhögtünk, megnéztük a kastélyt, minden szép és jó volt, aztán abban az egy órás szünetben, amíg az osztály egyik fele elment franctudja hova a tanárokkal, mi kint vandálkodtunk, és sikerült annyit nevetnem, hogy atyaég, mindenkit elüldöztem a környezetemből, de nem gáz.
Háromra értem haza, fél öt körülre meg Ő is befutott a busszal. Nem mondom, hogy az első pillanattól kezdve minden hupirózsaszín és csodálatos volt, de szerencsére a végére minden nagyon jó irányba terelődött.
Kint már sötétedett, az ablakot tárva nyitva hagytuk, hogy engedje be a friss, kora esti levegőt. A haját kiengedte, én meg nagy bociszemekkel azért könyörögtem, hogy nehogy le merje vágatni. Feküdtünk az ágyamon, és igen, tényleg nagyon kellemes volt minden.
Szóval a belsőm rendben van.
Most pedig gyorsan rendbe szedem magam, mert egy barátommal találkozom a városban. Végre sikerült a drágával lefixálnom egy időpontot, ami nem kis teljesítmény, és még azért se fogom leharapni a fejét, mert képes volt tízkor felébreszteni, szóval már csak ezért is tapsot nekem :D

Ideges vagyok, kétségbeesett, és talán még dühös is. Kínomban már random blogokat osztok fennhangon, teljesen alaptalanul, a plüss patkányommal társalgok, rágom a szám, őszínteségi rohamokkal küszködök, a hátam megfájdult, álmos vagyok, ég az arcom, és úgy most igazán szívesen meglátogatnék egy pszichodokit.
Istenem, kedves kamaszkor, annyira szeretlek!
Hogybaszódnálmeghelyben.
Tudom, hogy az ember hozzáállása rohadt sokat számít, de a fenébe is, nem minden múlik rajtam! Akárhogy is szeretnék valamit, nem sikerül, ha egyes környezeti tényezők nem fogják a pártomat. Vagy egyes emberek. Pontosabban a drága, utánozhatalan párocskám. Kissé nagyonnagyondenagyon elegem van abból, hogy mostanában minden telefonbeszélgetésünk előtt, közben, után bekönnyezek, miközben ő a vonal másik oldalán halál jól érzi magát.
Velem van a baj? Nem, nem jött meg, és bár egészen hitelesen alakítom mostanában a hisztis picsát, alapjáraton nem vagyok ilyen. Azt elismerem, hogy érzékeny természetem van, személy szerint már meg is barátkoztam a ténnyel, de könyörgöm, nem hiszem, hogy ez természetes. Cseszettül hiányzik, nagyon. Erre, mi van?
Valószínűleg megint ejtve lettem.
És akkor meglesz... a harmadik hete... vagy már a negyedik annak, hogy nem látom. És ez nem borítana ki ennyire, ha tudnám, hogy őt is bántja ez az egész, vagy legalább PRÓBÁL ellene tenni. Hogy fontos vagyok neki. Nem jó dolog, ha másokkal összehasonlítom a helyzetem, de más párok ezt simán megoldják! Suli után találkoznak, átrenezik a programjukat, hogy a kedvesük beférjen a menetrendjükbe, egy barátnőm fiúja meg képes három órát vonatozni, csak hogy láthassa őt.
Megmondtam neki, hogy ez nem normális.  Legalábbis nekem nem. Megpróbál belerakni a programjába, de az eddigi tapasztalataim alapján nem lesz az akciója sikeres. Úgytűnik, neki nem igénye, hogy ilyen gyakran lásson. Vagy bele se gondol. Vagy tényleg nem vagyok neki annyira fontos.
Hajajajj. Félek.
Pedig annyira jó vele beszélgetni. És szeretem. Na, épp ezért félek. Rázósak ezek a szívügyek, mit ne mondjak.

Annyira nagyon hiányzik. Komolyan, hetek óta rosszul érzem magam, és csak nemrég jöttem rá, hogy miért. Mert a lelkibékémnek kell Ő. Hogy ne csak a telefonban halhassam a hangját, hogy megölelhessem, hogy felháborodíást tettesek amikor lepiciz, vagy hasbavághassam amikor hülyeséget mond. Hogy cseszegessük egymást. Hogy megcsókolhassam.
Persze nem, nem vagyok ám depressziós állat - csak kész van az idegrendszerem, ennyi az egész. Persze, amikor jó volt a hangulatom, a fáradság miatt basztam bármit is írni. Sajnálom. Ma is tíz órám volt, abból négy szak, amin végig fűrészeltem, vágtam, csiszoltam, és három rajz, amin szintén koncentrálni kellett. Oké, a többin is keleltt volna, dehát na. Még a hajam is gipszes volt, az eléggé lekötött.
Fogok valami értelmeset kezdeni a bloggal, mert ami itt van, az nem állapot. Még is ki a francot érdekel a hetenként előtörő, melankólikus bejegyzéseim?
Na ugye.
És becsszó, gyakrabban is fogok írni. Komolyan, na.